Égető nap, kellemes árnyék, a szélben fodrozódó hullámok,
napolaj illat.
Repülő strandlabda, gyerekkacagás, vízcsobbanás. Úszás és úszás, jó a víz, úgy érzem, hajó vagyok és csak szelem a habokat. Kellemes fáradtság a karomban, partot érek újra, a nap felszárítja a bőrömön a vízcseppeket. Elnyúlás a pléden, kézben egy jó könyv, de ha hanyatt fekszem, nézhetem az összeboruló lombkorona libbenő leveleit. Béke, nyár, kikapcs…
Egy izgatott hang: segítség! Majd újra: segítség! – száll
a part felé.
Összenézünk, ez úgy tűnik nem vicc, és a férjem úszik a baj felé. Többen is nekiiramodnak, megáll a levegő. Ez most komoly, mi történt, döbbenten nézünk össze. Megvannak az enyémek? A szívem kihagy néhány ütemet. Ők igen, de a segélykiáltással együtt: Norbi! Norbi! - száll az égbe a név. Akik odaérnek, a víz alá buknak, hátha elérik, de nincs sehol. A parton kétségbeesett kapkodás a telefonok után. Kit hívjunk? Mentők, búvárok, izgatott hadarás a telefonba, itt a pontos helyszín, a vízben volt, holnap lesz 18, elmerült, nem tudjuk. Múlnak az értékes percek és már egyre többen hisszük el, ő már nem kerül élve elő. Pár perc és itt a mentőhelikopter, de már minek. Törölgetem a könnyeimet, mert minden emberi számítás szerint késő van már, túl soká volt a víz alatt. Van, aki a tettek mezejére lép és a mobiljával veszi a szűk helyen leszállni próbáló helikoptert. Lesz mit mutogatni a barátoknak, vagy egyenesen a médiának. A férjem visszaér, nem találtak a víz alatt semmit, nem is igen látni pár centinél tovább. Tűzoltók eveznek a matrac mellé, ami felborult, mielőtt történt a baj. Persze ők sem találnak semmit, csak a búvárok segíthetnek. Jönnek is, és két órán keresztül merülnek alá felváltva, míg meglelik. Közben odaérnek a katasztrófa turisták, mert a hírekben már bemondták itt is - ott is. Telefonálgatnak haza, igen itt vagyunk, igen megtalálták. Sokan szaladnak arra, ahová kihozzák, nem értem őket. Mi teszi őket boldoggá, hogy látják és elmondhatják…, vagy csak hogy túlélték és nem velük történt és nem az ő rokonuk ismerősük hever ott? Mikor hazaindulunk, aprócska nénike sír egy autónál. "Miért történik ez a baj épp velünk?" – kérdezi hangosan. Végigsimítom a hátát, ahogy elmegyek mellette, ismeretlenül sem bírom megállni, hisz neki a legnehezebb. Mert elment a szeme fénye és nagykorú nem lesz már soha.
Összenézünk, ez úgy tűnik nem vicc, és a férjem úszik a baj felé. Többen is nekiiramodnak, megáll a levegő. Ez most komoly, mi történt, döbbenten nézünk össze. Megvannak az enyémek? A szívem kihagy néhány ütemet. Ők igen, de a segélykiáltással együtt: Norbi! Norbi! - száll az égbe a név. Akik odaérnek, a víz alá buknak, hátha elérik, de nincs sehol. A parton kétségbeesett kapkodás a telefonok után. Kit hívjunk? Mentők, búvárok, izgatott hadarás a telefonba, itt a pontos helyszín, a vízben volt, holnap lesz 18, elmerült, nem tudjuk. Múlnak az értékes percek és már egyre többen hisszük el, ő már nem kerül élve elő. Pár perc és itt a mentőhelikopter, de már minek. Törölgetem a könnyeimet, mert minden emberi számítás szerint késő van már, túl soká volt a víz alatt. Van, aki a tettek mezejére lép és a mobiljával veszi a szűk helyen leszállni próbáló helikoptert. Lesz mit mutogatni a barátoknak, vagy egyenesen a médiának. A férjem visszaér, nem találtak a víz alatt semmit, nem is igen látni pár centinél tovább. Tűzoltók eveznek a matrac mellé, ami felborult, mielőtt történt a baj. Persze ők sem találnak semmit, csak a búvárok segíthetnek. Jönnek is, és két órán keresztül merülnek alá felváltva, míg meglelik. Közben odaérnek a katasztrófa turisták, mert a hírekben már bemondták itt is - ott is. Telefonálgatnak haza, igen itt vagyunk, igen megtalálták. Sokan szaladnak arra, ahová kihozzák, nem értem őket. Mi teszi őket boldoggá, hogy látják és elmondhatják…, vagy csak hogy túlélték és nem velük történt és nem az ő rokonuk ismerősük hever ott? Mikor hazaindulunk, aprócska nénike sír egy autónál. "Miért történik ez a baj épp velünk?" – kérdezi hangosan. Végigsimítom a hátát, ahogy elmegyek mellette, ismeretlenül sem bírom megállni, hisz neki a legnehezebb. Mert elment a szeme fénye és nagykorú nem lesz már soha.
Égető nap, kellemes árnyék, a szélben fodrozódó gyilkos
hullámok.
Lejegyezte kedves vendégünk, Piros Évi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése