Hová vezet...

Annyit álmodoztam Róla. Lelki szemeimmel láttam, ahogy elbűvölten rajtam felejti a tekintetét és tudtam, tudtam, hogy belém is fog szeretni - első látásra! Aztán jönnie kellett az ostromnak, aminek olyan örömmel adom majd át magam, mint soha semminek korábban, mint szomjas vándor a hirtelen felbukkanó sivatagi kút vizének. Aztán jött a nagyharang - az ásóig! (Mert mi nem kapálunk. Soha.)

És álmaim, íme, valóra váltak, mondjuk nem elsőre szeretett belém, kicsit tornázni kellett rajta, de a barátnőim besegítettek és egyszer csak ott volt nekem és engem ostromolt, igen ő, az álmaim hercege. 

Mondjuk kicsit alacsonyabb volt, mint képzeltem,
a haja is ritkásabb… – de nem, határozottan visszautasítom, nem kopaszodott, akkor mikor belém szeretett, még nem. …és az az orgánum –a hangjára gondolok… Úgy játszott vele, mint a szél a Szaharán, ha akarta szentori mennydörgés, ha akarta libabőröztető brummogás, ha akarta kedves bársonyos, ha akarta gerinc-karmoló, .... huuúú, a hideg rázott tőle. És persze, hogy tudta és használta és élvezte, hogy milyen hálás közönsége voltam. Bevallom kicsit túljátszottam a dolgot. De türelmetlen voltam már és nagyon gyakorlatiasan végig tekintettem a kínálatot. Nem volt nála jobb parti a környéken. Volt pénze, esze és tekintélye. Nem mintha nekem a pénz lett volna a legfontosabb, de hát csak meg kell élni valamiből… úgy-e. ..és én nagyon szeretem a szép és drága ruhákat – olyan karcsú volt a derekam, hogy a legjobban az alakomra szabott ruhák mutattak rajtam; ékszerekben csak az arany jöhetett szóba, mert másra allergiás vagyok – sajnos. (Bár bevallom, a legjobb barátom nekem is a gyémánt, biztos ami biztos.) …és imádtam utazni, de mennyire! Még ma is szeretem a luxus szállodákat. S aztán ott volt az is, hogy nem ettem ám meg bármit, csak a bio kaját, kicsit drágább, de hát ezzel mindannyian így vagyunk, nem? Az egészségünk a legfontosabb… Ezekhez, viszont mind kellett a zsé, és ebben a tekintetben a jelöltemnek nem volt restelkedni valója! A jövő pedig fényesen csillogott a zeniten: okos ember, vagyonos és tekintélyes, ez kell nekem! Néhány dolog felett szemet hunytam - ilyenek felett, mint anyós, fura szokások, rugalmatlan természet és ehhez hasonlók - meggyőztem magam, hogy ezek nem fontosak. Ki lehet bírni - gondoltam -, meg majd leszokik, majd megváltoztatom… és ennyibe maradtunk.

Mostanra odalett a pénz… hihetetlen, de mind odalett… Hiába okos ez az ember, a dolgaink úgy alakultak, hogy az eszét is és a tekintélyét is akaszthatja a fogasra. Az adottságai megkoptak, a haja kihullott; fogatlan kopasz oroszlán lett belőle..., pedig ráérne még, dehogy van abban a korban. 

Nem fogjátok elhinni, minden odalett, amire annak idején buktam és minden itt van, itt tornyosul előttem, amiről azt hittem, hogy eloszlik majd, mint kora ősszel a reggeli köd. Nem bírom elviselni, hogy állandóan nyavalyog, mindenért más a hibás – leggyakrabban persze én –; és minden fontosabb nálam és a gyerekeknél. Neki életundora van – nem tud reggel időben felkelni. Napközben zajonganak a gyerekek – az a baj, pedig neki gondolkodnia kell azon, hogy miből fizetjük a számláinkat holnap, este pedig későn keveredik haza, mert egyrészt reprezentál a tekintélye romjain, másrészt nem tudja elfogadni, hogy nem tudom a kölköket időben ágyba parancsolni. Úgy általában zajos neki a ház, és ha nem mondaná el naponta több tucatszor, akkor is érezném – tudnám: teher vagyunk neki.

Mennék, de mikor, kivel, hogyan? Rettegek! Ha ebből "biztos" jelenből kilépek ki fogja biztosítani a betevő falatot, az üzemanyagot, az egységet a kártyán? Ki fogja fizetni a csajok különóráit, a cipőt, a rakott szoknyát, a harisnyát? Ki fogja majd  a kezünket, amikor villámlik és az ég dörög, ki játssza el nekik a szupermacsót, hogy tanuljanak szülői mintát? Hát engem ki fog becézni? Itt a vége, fussak el véle? 

(Azért az sem utolsó kérdés, hogy milyen egzisztencia és milyen szülői minta ez?)

A kérdések csak úgy jönnek-mennek, kavarognak a fejembe… Hova vezet ez az út? Úgy össze vagyok zavarodva… 

... oda a délibáb és nem marad már más csak a pusztaság?

lejegyezte: ebarátnőm

A képet köszönjük dr. Fodor Istvánnak.