Csak pozitívan

Megy most egy sör reklám a tv-ben, ami arra figyelmeztet, hogy merjünk álmodni, emelt fővel járni és vegyük észre, hogy a pohár félig tele (!) van.

Szeretem ezt a reklámot. Sört ugyan nem valószínű, hogy ennek hatására fogok vásárolni, de mindig emlékeztet arra, hogy pozitívan szemléljem a dolgokat. Sajnos ez még nem megy automatikusan. Mert lehetnék magasabb és vékonyabb, lehetne több a fizetésem és a nap is süthetne többet. Ha összeszedném magamat, biztos, hogy mindig tudnék legalább száz dolgot találni, ami lehetne több, szebb, jobb. És lássuk be, néha jól is esik körbevenni magunkat panasszal, belemerülni az ön- és közsajnálatba. De nem akarok túl sok időt tölteni ezzel, élvezni akarom az életet úgy, ahogy van!

Önmegvalósítás

Valami van a levegőben. Bárkivel beszélgetek, úgy a nyolcadik percben megérkezünk az önmegvalósítás kérdéséhez. Egy ideje figyelem, hogy vajon én hozom-e fel a témát. De nem.

Mi ez? Mi ez a nagy önmegvalósítás láz? Életközépi válság? De hát a legtöbben még épphogy harmincasok. Manapság már az életközépi válság is hamarabb jön el? Vagy csak simán a válság hatása? A bizonytalanság hozza ki az emberekből? Ez is gyanús, mert sokuknak stabil, jól fizető, irigylésre méltó munkahelyük van. És mégis elégedetlenek.

Azt hallom lépten-nyomon, hogy valami hiányzik. Hiányzik az alkotás öröme, a jól végzett munka öröme, hogy valaki értékelje az eredményt. Vagy legalább legyen eredmény... Jó, lehet örülni egy szép Excel táblának is, egy klasszul összerakott napi riportnak, egy jó kis prezentációnak, oktatásnak, vagy egy megválaszolt panaszos levélnek.

Az alma

Él-e még vajon? Régen láttam a bácsit, aki minden reggel ott állt, ugyabban a kereszteződésben. A piros lámpánál megálló autósoknak a Fedél nélkül újságot kínálta. Oviba menet minden reggel találkoztunk, köszöntünk, néha szóba elegyedtünk.

Egyik reggel a gyerekem a hátsó ülésről elújságolta neki, hogy előző nap a piacon voltak az ovis csoporttal vásárolni. Mindenki választhatott valamit és ő egy almát vett.

Néhány nap múlva ismét megálltunk és látom, hogy a bácsi szalad felénk. Szalad és nagy igyekezettel keresgél valamit a zsebében. Mire odaért hozzánk, elővett egy almát azzal, hogy a gyereknek hozta, mert tudja, hogy szereti, hisz mesélte, hogy a piacon is azt választotta. Zöldre váltott a lámpa, elvettem az amát és indultunk. Nem szóltam, csak egy köszönömöt motyogtam az orrom alatt. Nagyon nem is tudtam volna mit mondani.

Borbély Szilárd emlékére

Debrecen. Életem nagyon szép évei, és sok is. Majdnem egy évtized a tudomány elefántcsonttornyában, ahol akkor még voltak csoportok, és közösségi élet - valós, nem virtuális - ahol voltak beszélgetések, értelmes viták és önfeledt bulik. Ahol mindenki mindenkit ismert és volt hovatartozás.

Debrecen. Hírek, események, gyász. De nem az enyém. Bár olvastam róla, láttam színdarabját játszani, egy volt azon kevesek közül, akivel nem volt emlékezetes személyes találkozásunk. Én nagyon sajnálom.

Debrecen. Hiába a közös tér, nem marad más, csak mint minden olvasónak, a betűk a papíron, a versek, írások nyoma a lelkemben.

Romok a csontokon

A házasság számomra olyan mint egy ház.

Védelmet ad, biztonságot, de törődni kell vele. Építeni, szépíteni, hogy jó legyen hazatérni.

Éveken át toldoztuk, foldoztuk a házunkat. Már amikor egyáltalán észrevettük, hogy málik a vakolat. Majd mikor a falak már annyira megrepedeztek, hogy nem lehetett egy kis festéssel eltakarni, akkor nem volt más hátra, mint porig rombolni.

Kiásni az alapokat, amik nem tartották eléggé a falakat. Kiásni a csontvázakat a romok alól. Kiásni és újratemetni, tisztességgel. Mikor már azt gondoltam, nem lehet mélyebbre menni, megint kikandikált valahol egy koponya, egy lábszárcsont. És megint ásni kellett.

... és van tovább is, van tavaszi fuvallat

Szerelemre vágyni...

Állandó érzés ez bennünk? Vagy időnként valóban csak a hormonjaink játszanak velünk? Vagy esetleg ez már a TAVASZ? Mert itt van, közeledik, érzem ahogy beleszippantok a levegőbe, érzem a bőrömön, a zsigereimben.

Már nem bámulom a felhőket az imádott hóesésre várva, most már a játékos bárányokat látom, ha feltekintek. Kinyílt a hóvirág, sárgában és lilában pompáznak a krókuszok. Ők is érzik a tavaszt, és nekik már nincs visszaút, új élet kezdődött. Új élet... Én is vágyom az újra.

... és még mindig szerelem ...

Szerelemre vágyom.

Arra a tíz centivel a föld fölött járósra. Amikor egyáltalán nem érdekelnek az élet apró-cseprő dolgai. Amikor minden és mindenki megszépül a szerelem ködén át nézve és amikor minden egyszerűnek tűnik. Amikor nincsenek elháríthatatlan akadályok és megoldhatatlan problémák, mert bármin felül tudok emelkedni, olyan könnyűnek érzem magam és az életet. Amikor bármilyen őrültségre képes vagyok, amikor bármit el tudok érni, amikor bármeddig el tudok menni.