Nyílt szülői levél

Nem hiszem el, hogy minden ősszel ez van! Ezek a szülők! Tényleg! Én ezt nem is értem. Na, kérem, miről is hőbörgök? Elfogtunk egy levelet! Közre adjuk. Ítéld meg te, kedves olvasó!

"Kedves osztályfőnök! Mert látom a kiírást, a tanítónéniségnek már leáldozott. Tudom, új szelek fújnak. Minden tele van azzal, hogy a gyerekek mennyire megváltoztak, hogy más eszköztár kell hozzájuk, hogy nem lehet már egyáltalán a régi módszerekkel eredményt elérni… Na, és a szülők is, régen bezzeg a tanítók, tanítónénik pártján álltak, de ma már van merszük (a gyerek érdekében?) beleszólni! Mind a huszon-akárhányan (!) az egyszem, jó estben, ha a napközis kollégának van mersze kiállni, akkor a két gyenge, de igazságos és mindenre elszánt tanügyi káderrel szemben.

Csak a...

Csak  a rövidnadrágot  itthon ne felejtse! - erre ébredt kora hajnalban. Csak ott ne maradjon a fregolin! Már  lefekvéskor is annyira izgatott volt, hogy alig tudott elaludni és most -  tessék! - másfél óra alvás után, itt kakukkol. Borzalmasan fog kinézni  reggel… Nem baj, egy kis smink csodákra képes.  

Nem volt szándékában sminkelni, de majd legfeljebb feldob valami könnyűt és kész.  Már amúgy is megszokta,  hogy smink nélkül nem igen mehet ki az ajtón. A tükörbe már nem is hisz. De a tükörnek sem... Emlékszik,  meg tini korában a tükör volt a legjobb barátja. Rengeteget piszkálta érte az anyja, hogy órákat volt képes a tükör előtt üldögélni.  De hát muszáj volt megismernie az arcát és jól begyakorolni a mozdulatokat, a pontos mimikát. Senki nem rendelkezett a baráti társaságból jobb önismerettel ezen a téren.  Ment is minden, mint a karikacsapás. Akkor és olyan kapcsolatot kezdeményezett amikor, amilyent és  pláne akivel akart. Pontosan tudta,  hogy mikor és mennyire húzza fel a szemöldökét,  mosolyogjon vagy biggyessze az ajkait. És ez bejött. Mindig!

Az évek elszaladtak, a kapcsolatai is.

Padló

Kimerülten rogyott a padlóra. Elfogyott minden ereje. Hetek, hónapok, évek óta próbálta egyenesbe hozni az életét, de nem ment és mostanra az utolsó tartalékai is kifogytak. Elfogyott minden életkedve és nem volt miből merítenie.

Eddig a céljai hajtották. Karrier, lakás, házasság, gyerek, utazás. Minden ment a jól beprogramozott életterv szerint. De most úgy érzi, már mindene megvan. Nem akar magasabb pozíciót, nem kell nagyobb autó, nem akar nagyobb házat és nem szeretne újabb egzotikus utazást. Már egyik sem lelkesíti. Luxus problémák, hát persze. Tudja ő. Ettől még nyomorúságosabb az egész. Hogyan mesélje el bárkinek is, hogy jó dolgában nem tud mit kezdeni magával. Itt vergődik a Maslow-i piramis csúcsán. Kétségbeesett, magányos, életunt, erőtlen.

Nincs kontroll

Vajon milyen mértékben vehetjük a kezünkbe az életünk, testünk irányítását? Meddig mehetünk el a sorsunk befolyásolásában, a betegségeink megelőzésében, az öregedés kontrollálásában, a hozzánk közel állók megvédésében? 

Több téma jut eszembe erről a kérdésről. Éveken át hosszasan tanulmányoztam (sőt, még most is foglalkozom ezzel) a hegymászók életét, baleseteit, győzelmeit, kudarcait. Sok mindent nem értettem, például azt, hogy ha egy hegyen egyszer már meghalt mellettük egy társuk, vagy nem a társuk, hanem akár egy idegen, mi veheti rá őket arra, hogy újra ott másszanak? Én biztos nem mennék még egyszer egy olyan útvonalra, ahol elvesztettem egy barátomat, ismerősömet, túratársamat – gondoltam sokáig. Nemrég meghalt mellettem valaki (nem hegymászás közben), és én azon kaptam magam, hogy sok olyan helyre elmentem újra (és még hátravan néhány), ahol együtt jártunk. Akkor mi a különbség? Semmi. A hegymászóknak azok az útvonalak a természetesek, ahol ők járnak. Nekem azok, ahol én járok.

Angelina Jolie néhány éve levetette a melleit,

Modern rabszolgaság?

Kedves nőtársaim, hányszor gondoljuk mi nők, hogy csak mert biológiailag „XX” kromoszómával születtünk már belénk is van kódolva a rabszolgaság.

Persze nem mindenki érzi ezt így, s ez így van jól; és igen, ezek a mindennapi feladatok csak akkor válnak rabszolgaság szagúvá, ha úgy éljük meg őket. No de melyikünk fejében nem fordult meg, hogy ha visszamehetne az időben határozottabban kezelné a női egyenjogúság kérdését. Pedig nem is bonyolult feladat ez, talán csak egyensúlyt kéne teremteni munka, háztartás, és önmegvalósítás között - mint ahogy barátném is szokta volt mondani. Nekem személy szerint nem igazán megy, hol egyik, hol másik kap nagyobb hangsúlyt és tolja hol ide - hol oda az egészséges vagy lehetséges közép utat.

Önmegvalósítás

Valami van a levegőben. Bárkivel beszélgetek, úgy a nyolcadik percben megérkezünk az önmegvalósítás kérdéséhez. Egy ideje figyelem, hogy vajon én hozom-e fel a témát. De nem.

Mi ez? Mi ez a nagy önmegvalósítás láz? Életközépi válság? De hát a legtöbben még épphogy harmincasok. Manapság már az életközépi válság is hamarabb jön el? Vagy csak simán a válság hatása? A bizonytalanság hozza ki az emberekből? Ez is gyanús, mert sokuknak stabil, jól fizető, irigylésre méltó munkahelyük van. És mégis elégedetlenek.

Azt hallom lépten-nyomon, hogy valami hiányzik. Hiányzik az alkotás öröme, a jól végzett munka öröme, hogy valaki értékelje az eredményt. Vagy legalább legyen eredmény... Jó, lehet örülni egy szép Excel táblának is, egy klasszul összerakott napi riportnak, egy jó kis prezentációnak, oktatásnak, vagy egy megválaszolt panaszos levélnek.