Ez a
kép kint volt az irodai íróasztalom fölött motivációként. Teltek a hónapok és a
kép nem motivált, sőt elkezdett nyomasztani. Reggelente, a laptopom
„bebútolását” várva nem tudtam nem ránézni és egyre erősebben kerített
hatalmába az érzés, hogy valami hiányzik. Nyomasztott a minden reggel rám törő
gondolat, hogy egyedül én vagyok a felelős, hogy azt az életet élem-e, amit
szeretnék. Az utolsó döfést az adta meg, amikor egy, a cégtől távozó kolléga
búcsúzásként rámutatott a képre és azt mondta, ez a te életed. Olvasta volna a
gondolataimat, hogy némiképpen irigylem, még akkor is, ha nem önszántából
távozik? Irigylem, mert ez egy lehetőség arra, hogy valami újba kezdjen? Nem
tudom, de levettem a képet és a fölöslegessé vált iratokkal együtt a
megsemmisítőbe dobtam.
Hónapok,
sőt évek teltek el azóta és eljött a pillanat, hogy felvállaljam a felelősséget.
Soha nem gondoltam, hogy ilyet teszek. Hogy elcserélem a biztosat a
bizonytalanra, de megtettem. Tizenhat év után elhagytam a jól fizető,
nagyvállalati munkámat, ahol akár még komoly vezetői karrier is várt volna rám,
hogy kitaláljam, mit is szeretnék még az élettől.







