A meglepi

Ébredj, Édes!

Mi? Ilyen korán! Hétvége van! A gyerekek sincsenek itthon! Ég a ház? Mi van? Miért nem alszunk még? Alig pitymall? Ja, hogy te már fel is keltél… és van valami meglepetésed… nekem? Ugye nem rossz hír? Utálom a kellemetlen híreket… főleg így hajnalok-hajnalán..., na jó, kelek, mosdok, ahogy annyi éven keresztül… minnyá jövök.

Öltözz lazán!

Öltözzek? Szombat reggel van! Háziköntös, kockás papucs! Hová öltözzek. Nem, én nem készülök sehová, se sportosan, se elegánsan, se lazán. Nem értem mi ez a nyaggatás. Különben is, hol a napi betevő kávém, anélkül egy lépést sem - igazán tudhatnád - már nem is tudom hány éve… Most nem, része a meglepinek… Na jó, minnyá jövök…

A Bicikli

Pont egy éve történt. Szép napsütéses őszi reggelre ébredtünk. Szabadságon voltam, nagytakarítást terveztem aznapra. A család többi tagjának indult a szokásos hétköznap: felkelés, öltözés, irány a konyha.

Reggeli készítés közben kinéztem az ablakon és feltűnt, hogy a gyerek biciklije ott hever a kerti házikó, alias: sufni mellett a járdán, csak úgy eldőlve.

- Miért nem pakoltál be tegnap este? - szegeztem a kisebbiknek a kérdést.

Gyalogos-figyelő

Voltatok a héten futni? Még nem? Pedig kellene. Gondoljatok bele, milyen sokat üldögélünk kanapén, fotelban, széken, sőt autóban! Ugye, hogy ugye! És mennyi a mozgás a másik oldalon? Na! Mozogni bizony fontos, sőt, muszáj! Mondjuk, én nem viszem túlzásba, ráfogom a nyuszira, vagy a lábtörésre, vagy mit tudom én; de nem és nem futok! Gyalogolok! …és mennyivel jobb dolog ez, de tényleg. Egyetlen hátulütője van, tovább tart, de ezen felül… na tessék, felsorolom az előnyöket: nem fáj, nem köpöm ki a tüdőmet és nem izzadom szanaszét magamat. S ha ez nem lenne elég, nézelődhetek is közben. És tényleg mennyi mindent megláthat az ember egy kiadós gyaloglás során. Nem hiszitek? Gyertek velem!

Kihallatszó belső monológ

A minap egy kedves mesterember dolgozott nálunk, parkettát rakott. Ránézésre semmi különös. Amolyan átlagos kinézetű, középkorú férfi, tisztességben megőszült halántékkal és kackiás, huszáros bajusszal.

Miután megbeszéltük, hogy pontosan hogy lesz lerakva a parketta, hogyan fog haladni, mire lesz szüksége, csendben elvonultam, hogy ne legyek láb alatt. Emberünk nyomban neki is látott a feladatnak, elkezdet kopogni, fűrészelni, amit egy rendes parkettásnak tennie kell ilyenkor. Ám egyszer csak hallom, hogy közben beszél is. Egyértelmű volt, hogy nem hozzám, sokkal inkább a parkettához. Vagy méginkább ahhoz sem, csak úgy magában. Á, gondoltam, ilyen monológok az én fejemben is mennek, de milyen jó, hogy nem hallatszanak ki. Legalábbis remélem, hogy nem. Bár volt már, hogy rajtakaptam magam, hogy kommentelem a házimunkát, mikor egyedül tettem-vettem, de aztán gyosan észbekaptam, hogy ezt nem lenne jó megszokni.

Dugófigyelő

Autómat megjavították. Megint vezetek. Dolgozom. Autóval szelem keresztbe-kasul a várost, a közlekedés aktív részese vagyok.  Ha akarom, ha nem feltúrták a várost. Ha akarom, ha nem, sokan ugyanolyan kényelmesek, mint én. Hihetetlen, de a forgalmi dugó szinte összes változatát átéltem egy hét leforgása alatt.

A dugóban ülve, első reakcióm: kissé ideges vagyok. Nem érek oda időben, ahol egyébként várnak. Második gondolatom: mivel nem tehetek róla, ezért nem idegeskedéssel, hanem értelmes dologgal fogom eltölteni az időt. Harmadik gondolatom: mi a franc lesz az az értelmes dolog? Negyedik gondolatom: egyre több verzió van már a fejemben. Ötödik gondolatom: megszületett az elementáris, korszakalkotó ötletem: az autóvezetők viselkedését fogom nézni… persze páholyból:)

Lehet ez?

Leírom inkább neked, jó? Olyan nehéz ezt elmondani…

Titkos életet élek. Eddig csak úgy magamban, csendben figyeltem azt, ahogy mozdul ott belül valamit. Halkan, nagyon halkan. Mélyen nagyon mélyen.

De hadd kezdjem az elején. Az én házasságom egy szövetség volt. S ezt mindketten tudtuk. Szövetkeztünk a férjemmel, hogy jól élünk együtt, sokat utazunk és gyerekeket nevelünk. Így valahogy. Hittem abban, hogy majd megjön a szerelem is. És járt nálunk, de aztán, amikor terhes lettem, kapta magát és odébb állt. Kínozott a hiánya éveken keresztül. Előbb csak vártam, aztán hitegettem, végül már büntettem magam és a körülöttem lévőket. Addig küzdöttem, amíg nem éreztem, hogy fáj. Szinte mindegy volt, hogy kinek, csak legyen valami érzés – és ezt volt a legkönnyebb előidézni. Persze sokat sírtam… aztán egyszer csak elfogyott a könnyem és elfogyott a fájdalom is. Már nem vártam semmire és nem reménykedtem semmiben, már bántani se akartam senkit és semmit. Becsuktam minden ajtót és ablakot.

Lépésről lépésre

Újra megtettem! 
Pedig annyiszor megfogadtam, hogy nem teszem többet... Hiszen erről szól a bizalom - a szeretet két ember között. Vagy nem? Mert nem! Nem és nem firtatom a másik magán dolgait mindaddig, amíg ő nem jön oda vele hozzám. Ebben hiszek és bíztam benne, hogy ha így állok a dolgokhoz itthon, ezt majd nagyra értékeli a környezetem. És mégis megtörtént! Ezek szerint mégsem hiszek eléggé és bizalmatlan is vagyok, mert mindig bizonyosságot, megerősítést szeretnék kapni arról, amit érzek és amit tudni vélek a szeretteimről.

A technika vívmányai nem csak velünk, de néha ellenünk is lehetnek. Erre pedig jó lenne odafigyelni!