Az ünnep illata

Azt mondják, az illatemlékek maradnak meg legtovább, legélénkebben az emlékezetünkben. Magam is tapasztalom, hogy egy ismerős illat pillanatok alatt fel tud idézni bennem érzéseket, helyzeteket és egy varázsütésre ott találom magam gyerekkorom rég elfeledett történeteinek kellős közepén.

Nekem az ünnepeknek is megvan a maga saját illata. A húsvétnak is.

Változnak az idők és gyanítom, a húsvét sem lesz már olyan, mint régen, amikor már hajnalban vártam a szomszéd fiút, Pistit, aki mindig legelőször csengetett, mert nálunk kezdte a locsoló-hadjáratot. Amikor gondosan sorravettem, kikre is számíthatok, hány hímestojásra lesz szükség, hogy egy locsoló se távozzon üres kézzel. Amikor még számoltam, hogy hányan locsoltak meg, nehogy elhervadjak, és amikor még eldicsekedtünk az osztályban másnap, hogy bezzeg nálunk hányan jártak.

Menni vagy maradni?

Akadémikus a kérdés, persze, hogy menni! De milyen áron?

A történet a következő: a párom kapott egy állásajánlatot Európa egyik legnagyszerűbb fővárosába. Első hallásra azt gondolnám, hogy „igen, igen, ez szuper!”. Kinyílik a világ: új város, új ország, új nyelv. Hihetetlen gazdagság: más kultúra, történelmi tájak, a gasztronómia, az ottani borok!  „Igen, igen, ez szuper!”.

… és aztán jön az „igen, DE!” és nem is kevés…

A gyereknek persze az a jó, ha ilyen kiskorában már találkozik idegen nyelvű környezettel, egy másik világgal, de elengedni három évre a Dunát, a stéget, a kertet az ő gyermekkorából is nagyon nehéz.

Zene és a lelkem húrjai

Mostanában elgondolkodtam azon, mit jelent számomra a zene? Nem mondhatom, hogy fanatikus rajongója vagyok valamelyik irányzatnak,  de az ellenkezőjét sem állíthatom. 

A zene hangulat függő nálam; van úgy, hogy folyamatosan ugyanazt hallgatom, aztán keresek valami rég nem hallott klasszikust, és van, hogy egyáltalán nem hallgatok semmit sem. Egy dolog azonban biztos, életem során sok-sok súlyos, fájdalmas életeseményhez kötődött egy-egy dallam.

Ha valami belül, mélyen a lelkemben nagyon fáj, akkor egy szomorú ritmushoz menekülök és mindig találok egy odaillő szöveget, ritmust és hangulatot, amit aztán rongyossá hallgatok. De van, hogy a zene talál meg engem anélkül, hogy keresném megszólal és letaglóz, nem ereszt, mert mélyen összekapcsolódik az adott élethelyzettel, ezáltal megpendíti a lelkem húrjait a fájdalmas időszakokban.

Nosztalgia

Először azt hittem, hogy baj van: megöregedtem. 

De jobban belegondolva erre nem látok sok esélyt, hiszen több, mint tíz éve vagyok változatlanul huszonéves, friss diplomás. Ugyan korábban is voltak már az "öregedésre" utaló gyanús jelek, de végül minidg kiderült, hogy csak félreértés történt.  Például, előfordul, hogy a középiskolások, de még az egyetemisták is gondolkodás nélkül  ”Jó napot kívánok” – kal köszönnek, sőt a minap nekem szegeztek egy  ”Néni kérem!” megszólítást is.

No de ez van. A mai fiatalság jól nevelt és udvarias, nem azt nézi kivel beszél, inkább azzal törődik mit mond, nem kell ebből egyéb következtetést levonni.

Mindennapi félelmeink

Utazuuuuunk! Vagy mégsem?

Nagy az izgalom, átrepüljük az Óceánt, kettesben Anya és Gyereke, mert Apa dolgozik, és jön a három hetes tavaszi szünet és amúgy is tartozásunk van; tartozunk egy régen megígért látogatással. Összeszedtük minden bátorságunkat és három és fél hónappal előre viszonylag kedvezményesen megvettük maguknak a repjegyet.

Azóta itt kitört a tavasz, röpködnek a madarak, virágzanak a fák, a szomszéd kislány új kiskutyát kapott, de minket mindez hidegen hagy.

Kérem, köszönöm

Nem kell horoszkópot olvasnom, vagy időjárásjelentést, hogy tudjam, milyen frontok és energiák vonulnak ma át felettünk. Elég, ha reggel autóba ülök és két sarok múlva már tudni fogom.

Vallom, hogy az ember jelleme meglátszik a vezetési stílusán. És rájöttem, hogy az aktuális idegállapota és hangulata is:)

Ez természetesen rám is igaz. Néha ráérős vagyok, kicsit lassú is talán, és nem zavar, ha mások is azok. Máskor bosszant, hogy „tötymörögnek” előttem és nem haladok, merthogy pörgős napom van és haladni szeretnék. Néha kész őrület van az utakon...

Pocak helyett babakocsi

Egy éve ilyenkor még várandós voltam. Ezt nehezen tudtam volna titkolni (de naná, hogy nem is akartam!), és nem csak azért, mert viszonylag korán már méterekkel  magam előtt hordtam a pocakomat, hanem mert sugárzott rólam a boldogság.

És a világ velem örült. Szinte mindig, mindenhol királylánynak éreztem magamat, az emberek rám mosolyogtak az utcán, az autósok átengedtek a zebránál, a piacon gyakran kaptam egy kis ráadás vitamint a babának. A boltban előreengedtek a sorban, még olyan is előfordult, hogy az Okmányirodában szabályosan előre zavartak az ötszázharminckettedik helyemről az elsőre.