Túlságosan zajos magány

Igen, egyedül vagyok. És nem szeretem. Pedig de! Büszke vagyok arra, hogy nem támaszkodom már a szüleimre, hogy megteremtem magamnak az egzisztenciát. Vége a sulinak, túl vagyok a diákhitelen egy ideje. Van munkám. Szeretek bejárni. Mondjuk a meló egy részét és néhány kollégát is szívből utálok. De vannak jó fejek a csapatban és néha egészen izgalmas az, amit csinálnom kell. Csak nem dolgozhatok mindig. Ott vannak az esték, a vásár és ünnepnapok. Nem, nem kell megrémülni, nem unatkozom. Online vagyok.

Ott az okos telefonom, mindig szól, ha valakinek eszébe jutok és üzen vagy csak reagál egy bejegyzésemre. És karácsonyra kaptam egy még okosabb órát, ami mindazt tudja amit az okosom, sőt, egy picit meg is rezzen, ha előfordulok a neten. 

Hogyan neveljünk életrevalókat?

Szerintem ez napjaink egyik legnehezebb kérdése. Hogyan neveljük gyerekeinket, hogy egyrészt megfeleljünk a kor kihívásainak, másrészt helyes tisztelet- és örömteli felnőtt váljék belőlük. Mindezt úgy, hogy ha kilenc napból állna a hét, akkor se volna mindig elég a heti munkapenzumunk elvégzésére, és a munkán kívül nem csak a gyereknevelés az, amivel foglalkoznunk kellene.

Ez egy hatalmas piac, rohan is mindenki tanácsot adni. És mi, elbizonytalanodott szülők, vesszük. És próbálkozunk, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Néha bele botolhatunk olyanba, ami bár első látásra aligha gyermeknevelési eligazítás, mégis nagyot lendíthetnek rajtunk ezen a téren is, ha megértjük és jól alkalmazzuk.

Tizenéves hősök

A mai tizenévesek? Ugyan! Kezelhetetlenek, felszínesek, lusták, csak a neten lógnak, nincsenek valós kapcsolataik – mondogatják sokan a szokásos sztereotípiákat. Mi, akik nap, mint nap hosszabb időt töltünk velük, - vagy, mert van tini a családban vagy, mert a munkánk hoz össze velük, - tudjuk, hogy ha nehezen kezelhetőek is, de igazi egyéniségek. Sőt, most hatványozottan azok, hisz a gyermekkor burkát feszegetik magukról lefelé, próbálgatják szárnyaikat és keresik az utat, hogy merre is induljanak. Ez persze nem egy jól átgondolt tudatos folyamat. De még kívülről is izgalmas megtapasztalni, ahogy a másban oly flegma kamasz váratlanul érdeklődést mutat valami iránt, sőt lelkesedni kezd. Azt, hogy vannak barátai, akik mellett kitart tűzön-vízen át. Azt, hogy kivillantja az arany szívét olyankor, amikor nem is gondolnánk, és azt, hogy még mindig kisgyermekes bájjal tud levenni minket a lábunkról.

Beszakadt egy család alatt a jég a Balatonon másfél hete. A hét éves kislány nem, de a szülők a jeges vízbe kerültek. Több ember is tartózkodott a parton, de csak álltak és tehetetlenül nézték, hogy mi történik. Csupán két tizenhat év körüli fiú cselekedett.

Nincsenek könnyek

... és nincsenek szavak. Ilyenkor csak áll az ember ledöbbenve. Lefagyva, meredten bámul maga elé, nézi a szeme előtt összefutó sorokat és hálát ad. Hálát ad azért, hogy sem az ő, sem az ő szerettei, sem az ő szeretteinek a szerettei nem érintettek ebben a katasztrófában.

Aztán belemarkol a szívében a fájdalom. Nem, közel sem az, amit azok érezhetnek, akik nem voltak ilyen szerencsések és akiket közvetlenül vagy közvetve érint a katasztrófa, de ott van az értelmetlen halál felett érzett gyász. Szinte felfoghatatlan a fiatal életek ígéretének elveszítése. És lehet keresni az okokat, vagy a hibást, de értelmetlen. Meghatottan olvasgatjuk ilyenkor a neten a segítő kezet nyújtók bejegyzéseit. Lám-lám mégiscsak vannak jóérzésű emberek. És igenis összefognak a magyarok a bajban, határok nélkül. De ezzel maga a gyász nem enyhül.

A befagyott tó

Még sosem láttam ilyet azelőtt.

Hétvégén azon morfondíroztunk, hogy hová vigyük el a kutyát kicsit rohangálni ebben a cudar hol -6, hol -10 fokos hidegben. Nem igazán volt kedv a hegyekhez, nem igazán volt a kedv a hideghez. Inkább csak le akartuk tudni, hogy a hétvégi kutyafárasztás meglegyen.

Aztán hirtelen jött az ötlet! Menjünk a Balatonhoz, mintha azt mondták volna a rádióban, hogy a jegesedés szép látvány. A lustaság viszont győzött útközben és rábeszéltük a kutyát, hogy jó lesz neki a Velencei tó is. Tó ez is az is, hideg van itt is ott is, így a jegesedés majd itt, közelebb is biztos megfigyelhető. Így jutottunk el Velencére.

Ilyen a csodát, amit itt tapasztaltunk, én még sosem láttam ezelőtt.

Az egész tó egy elképesztő, összefüggő jégtábla. Tükörsima

Baba a jégen

Egyik gyerekkori kedvencem Arthur Ransome: Téli szünidő című könyve, ahol a gyerekek egy befagyott tavon vágnak bele a nagy expedícióba, hogy korcsolyázva és szánkóból átalakított jégvitorlással hódítsák meg az „Északi sarkot”.  A regény annyira magával ragadott, hogy amint a napközi udvara csupa hó és jég lett, kiosztottam az osztálytársak közt a szerepeket. Iglut építettünk és mi magunk is belevágtunk a nagy kalandba.

Négy számmal volt nagyobb a férfi hokikorcsolya, amivel megtanultam siklani a jégen. Előtte is volt egy-két próbálkozásom, de a férjem vett rá erre a sportra igazából. Az öccse koriját vettem föl két zoknival és bokánál jó szorosan rögzítve. Mivel óvatos duhaj vagyok, igen kevés esés árán tanultam meg, hogy érdemes előre dőlni és „rogyasztani”, hogy elkerüljem a nagy hanyatt eséseket, amelyek 176 cm magasságból már nem igazán kellemesek. A legjobban akkor ment a korizás, mikor az éppen aktuális babakocsis gyerekünket toltam a jégen

Hurrá, havazik!

Csodadolog ez a hó, amiért egész évben oly sokan sóhajtozunk, és aztán amikor leesik, akkor megbénítja a szokásos hétköznapi életünket. Van, akinek teher a lehulló hópehely - nekem öröm. Imádom a varázslatot, amit ígér, és amit néha el is hoz. Azt, hogy más lesz hirtelen a világ. Minden és mindenki megváltozik és olyan lehetőségek adódnak, amit a havat nem ismerők el sem tudnak képzelni.

Nem a hólapátolás jutott eszembe, és nem is hóemberépítésre gondolok, bár az sem utolsó, hanem a síelésre. Imádom.

Szeretem a suhanást, az erőfeszítés mentes siklást, szeretem a karcos kanyarodásokat. Imádom, ahogy a rövid lendület rugója kipattint és